Egyszer azt mondtam matekórán, ha síkidom lennék, ötszög szeretnék lenni. A tanárnő azt mondta, legyek inkább tizenkétszög, a tökéletesség jelképe, törekedjek a tökéletesre.

Persze mi az egyáltalán. Mitől tökéletesebb egy tizenkétszög, mint egy kör?

Nekem az ötszög jobban tetszik. De abból sem szabályos lennék. Inkább olyan házikó-alakú, amilyet még az oviban rajzoltunk.

Ha szám lennék, nyolcas lennék. Az megfordítva a végtelen jele.

Állatként a sarki csér bőrébe bújnék, hogy a költő- és telelőhely között akár 20 000 kilométert is megtéve, évente kétszer átszeljem a Földet.

Virágként csak egy egyszerű tulipánt választanék – lehetőleg Hollandiában.

Ha könyv lennék, csak egy névtelenül írt vers lenne bennem. A második oldalon. Esetleg novella.

Ha napszak lehetnék, hajnal lennék.

Ha nap, akkor hétfő vagy szombat.

Időjárásként nyáresti szellő, esetleg csendes havazás.

Sarki fény vagy egy bárányfelhő.

Ha bármi mást választhatnék, talán a levelet választanám – hulló falevél, vagy színes borítékba zárt üzenet.

Ha hang lennék, patakcsobogás vagy dübörgő vízesés szeretnék lenni.

Ha illat, karácsonyi fenyőillat.

Ha egy hajóhoz tartoznék, a vitorla lennék.

Ha szín, akkor a fehér.

Ha mesehős, akkor Hamupipőke.

Ha írásjel, akkor hieroglifa.

Ha a görög ábécé betűje, akkor omega.

Ha történelmi esemény, akkor a bostoni teadélután.

De lehetnék kézfogás is. Vagy pillanat. Vagy négylevelű lóhere.

Mindig túl sok a lehetőség.

Ismerősek voltak ezek az arcvonások. A kis ránc a szeme sarkában; a mosolyra húzódó ajkak. Még az anyajegy is ismerős volt a kézfején. Ismerte ezt a kezet, ezt az arcot – egykor. Ma már csak halvány emlékkép. Mintha csak egy megfakult fényképet nézne. Mozdulatlan minden.

Pedig közben sorra suhannak el köröttük az emberek, és Ő is hangosan nevetve mesél valamiről. Nem hallja. Látja a meg-megránduló arcizmokat, a kivillanó hófehér fogakat, a hevesen hadonászó kezeket –az ismerős anyajeggyel.

Látja, de nem érti. Nem érti, ki áll vele szemben. Nem tudja, ismeri-e. Vajon tényleg találkoztak már? Tényleg ismerték egymást?

Idegenül cseng minden szava. Idegenek a mondatok és idegesen egy nyugodt pontot keres a távolban. Zavarodottan bámul abba az irányba. Érzi, hogy minden porcikája indulna. A lábai másfelé vinnék. Egyszerűen hátat fordítana. Az idegennek, aki nem akarja észrevenni a kétségbeesett és zavarodott tekintetet, a kimondatlan segítségkiáltást és a levegőben megfagyott kérdőjeleket.

Vajon Ő tudja ki vagyok? Kik vagyunk? Ismerjük egymást?

Talán még nem is találkoztunk.

Az anyajegy halványulni kezd.

"Ha a padlásról előkerülne egy eredeti Rembrandt- vagy Van Gogh-alkotás, akármilyen kicsi lenne, akármennyi légypiszok, pókháló volna rajta, hihetetlen izgalom törne ki körülötte. Fehér kesztyűben nekilátnának, és milliméterről milliméterre megpucolnák azt a képet. Miért? Mert egy nagy művész, egy zseni alkotta! És tessék mondani, minket ki alkotott...? Ezért én ezzel a csodálattal, ezzel a fehér kesztyűvel próbálok közeledni ahhoz is, aki egy kicsit "pókhálósabb", mert hiszem, hogy az eredeti színei, a benne rejlő értékek – igazi csodák! Persze egy hóvirág egészen másképpen remekmű, mint egy napraforgó, de mind a kettő a maga módján egy csoda. A dinnyét sem lehet összehasonlítani a ribizlivel és az egressel, de a maga módján mind szebbé teszi ezt a világot. Hogy őszinte legyek, nekem nagyon hiányozna az egresnek a fanyar, szúrós íze, ha nem lenne. Úgy teljes a világ, hogy van ez is. És az emberre is valahogy így kell tekinteni." /Böjte Csaba: Hidak egymáshoz/

„… akár hazudunk, akár igazat mondunk, ugyanazt tesszük. Sokan azért hazudnak, hogy meggyőzzenek másokat és hasznot húzzanak belőle, mások meg azért mondanak igazat, mert attól remélnek hasznot. Mert akár így beszélünk, akár úgy, ugyanaz a célunk. Ha nem remélne hasznot, az igazmondó is hazudhatna, a hazug pedig igazat is mondhatna.”
/Hérodotosz: A görög-perzsa háborúk/

 

Fura. Érdekes. Soha nem gondolkoztam még ezen... de... sajnos akárhogy nézzük, van benne igazság.

A végeredményt nézve talán tényleg nincs különbség. Ugyanakkor mégsem ugyanaz igazat mondani és hazudni. Hiába ugyanaz a cél, ha közben valótlant állítasz...

... további gondolatokat igényel :))

 

NÉZZÜNK BIZAKODVA A JÖVŐBE!

 

Körülbelüli száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz!

Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen - azt jelzi majd a harangkongás - néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.

Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. "Dunainak" azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet.

Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a "magyar" szó - potom száztizenöt év alatt - igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.

"Magyarni" franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: "Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam." És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: "Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és..." (Itt egy csúnya szó következik.)

Más példa: "Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik" (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: "Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe."

Továbbá: "Anyuka, mehetek magyarni? - Magyarhatsz!" - lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják.

De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a "vanília" helyett, mely idegen szó, a "háború" megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper
Puncs
Háború
Csokoládé

Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

 ... gondolta-remélte-írta: Örkény István.

optimista, túlzó, ironikus? utóbbi. szerintem.

szeretem a vágott szemeiket.

barátságosak. [egyszer egy idős kínai néni lefotózkodott velünk a Hősök terén. lehet, hogy benne vagyok egy kínai család fotóalbumában:]

óriáspanda. -még egy kedves dolog.

Pekingi Olimpia 2008. átvirrasztott éjszakák. álmos hajnalok. és összesen három aranyérem.

asztaliteniszezők. tornászok. műugrók.

iránytű.

kínai konyha. pálcika. rizs.

kínai horoszkóp. kutya.

írás.

mandarin.

A távol-keleti kultúrákban a 4es számot társítják hasonlóan negatív jelentéssel, mint a mi 13asunkat. Japánul és kínaiul ugyanis azonos alakú a halál szóval. [a japán kórházakban 4. emelet és 4.szoba sincs]

és néhány érdekesség:

"A kínai kultúra egyik jellegzetessége, ami gyakran megzavarja a látogatókat, a nevetés társadalmi összefüggése. A kínai emberek nevetnek ha zavarban vannak. Ha valaki az Ön lábujjára ejt egy könyvet, először valószínűleg nevetni fog. Ne vonja le ebből azt az elhamarkodott következtetést, hogy mindez szándékosan történt, azért hogy egy jót kuncogjanak az Ön kárára. Bizonyára őszintén sajnálják, csupán enyhíteni szeretnének egy kínos helyzetet."

"Amikor éppen megismerkedik valakivel és esni kezd az eső, de neki nincs esernyője, balszerencsés esernyőt adni, amivel hazamehet, ez biztos előjele annak, hogy többet nem találkozik vele. (A kínai esernyő szó – san – úgy hangzik, mint az „elszakadni" ). Ez különösen fontos a szerelmespároknak, amikor az első néhány alkalommal mennek el valahová. Ha kedveli az új barátját, ne késlekedjen elkísérni őt az Ön esernyőjével a buszmegállóba vagy egy taxihoz."

egy kis olvasnivaló:

www.life.hu/legytrendi/20120127-tinik-oltozokodes-magamutogatas-szexizmus.html

Kávéfoltos füzetlapok hevernek az asztalán. Kicsit talán a gabonaköröket idézik. Gyűlöli, ha maszatos, firkás vagy gyűrött lesz a papír. Lehangoló látvány. [csak a szamárfület ne!]
Szemben egy üres, hófehér papírlappal, amely mindig inspiráló. Arra késztet, hogy írj-fess-rajzolj-alkoss! Esetleg hagyd meg a maga tisztaságában –azokra az időkre, amikor kedved támad írni-festeni-rajzolni-alkotni.
 

Egy üres lap. Semmi több. Mégis szereted.   

A borítón vörös betűkkel táncol a cím: Pokoli történetek. Vujity Tvrtko könyve életről és halálról, küzdelemről, kitartásról, akaratról, harcokról és csodákról – pokoli (és angyali) történetekről, melyeket az élet írt.
Közben a rádióból a Tankcsapda üvölti: aki a pokolra kíván jutni… annak balra a második ajtó… Elég abszurd helyzet – ahogy a világ is az. Talán tényleg csak ennyi választ el minket a pokoltól? Egy ajtó.
Egy karnyújtásnyira van tőlünk, de nem tudhatjuk, mi van mögötte, és ha eltévedünk, bármikor benyithatunk.
Azt hisszük mindenről tudunk, ismerjük a világot, tájékozottak vagyunk és néha-néha megbotránkozunk azon, mi zajlik körülöttünk a világban. Felháborodunk azon, hogy emelkedik a benzin ára; hogy talán nehezebb lesz bejutni a magyar felsőoktatásba; hogy ugyanazon az áron négy tejföl helyett már csak hármat vehetünk és idegeskedünk, ha a szokásosnál hosszabb a sor a közértben. Tudom, hogy az az egy tejföl egyre többeknél számít, de amikor a romániai lepratelepről, az utolsó magyar hadifogolyról, a rákkal való küzdelemről, halálhamisítókról, a ruandai népirtásról vagy a Csernobilba visszatért idősekről olvasunk, mindezek apróságokká válnak. Eltörpülnek a világban zajló katasztrófák és embertelenségek mellett. És talán segítenek elhitetni, nem olyan rossz a helyzet – vagy legalábbis lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb.
Mert Vujity Tvrtko történetei közül nincs olyan, amelyik ne lenne egy kicsit felkavaró; ami után ne kezdenénk el azon agyalni, vajon így kellett-e történnie… és ha igen, miért…
Minden fejezet egy külön sors, egy külön történet, mely összeszorítja a torkunkat és nincs olyan, amely közben ne jutnánk el arra a pontra, hogy be kelljen csuknunk egy pillanatra a könyvet, lehunyjuk a szemünket és megpróbáljuk visszatartani a könnyeinket.
Talán jó lenne, ha minden család polcán ott állhatna legalább egy a „pokoli könyvek” közül vagy a tanórákon szóba kerülne egy-egy fejezete. Mert igenis keveset tudunk a világról – kultúrákról, vallásokról, elvekről, háborúkról, betegségekről, emberekről, egymásról…
Mert megtanítanak minket arra, hogyan kell verset elemezni, a szerves vegyületeket elnevezni és gyököt vonni, hallunk keresztényüldözésekről és a II. világháború borzalmairól, de a körülöttünk zajló események csak ritkán kerülnek szóba.
A fényűző, gazdag városrészek mellett viszont akkor is ott lesznek a nyomornegyedek, ha nem tudunk, vagy nem akarunk tudni róluk. Sajnálhatjuk magunkat, elégedetlenkedhetünk vagy örülhetünk a jó dolgoknak és reménykedhetünk, hogy sikerül majd elkerülünk azt a bizonyos ajtót… mert azt ugye minden fejezet végére megtanultuk, hogy a remény hal meg utoljára…
 

Az óra kattogása már-már idegesítően ismétlődik. Szabályos időközönként. Egy másodpercre sem marad abba.
A hangulat pattanásig feszül, úgy érzed, minden idegszálad szétszakad… aztán mégsem. De az óra kattog tovább.
A távolban kutyák ugatnak. Érzed, ahogy a talpad alatt nyikordul a padló; valahol ajtó csapódik. A toll is idegesítően karcolja a papírt –mintha az örökkévalóságnak akarná belevésni a szavakat.
Kint szél süvít.
Idegesítően zizeg a papír, ahogy galacsinná gyűröd.
Semmisem megy. Hiányzik a csend.
A csend, amelyben nem zizeg a papír, nem zörög a kulcscsomó, senki sem babrál a zárral, nem ropog a tűz, nem csobog a víz, nem csapódik az ajtó, nem ketyeg az óra.
Még az ablaküveg is csörömpölés nélkül törik ki.
Még a saját lélegzetvételed is zavar. Hallod a szívdobogásod. Túl hangos és túl gyors.
Hiányzik a csend, a némaság, a nyugalom.
Nem akarod becsukni a szemed. Látni akarod a hallhatatlan-csörömpölést, majd a szilánkokat a lábad előtt; a néma embereket, akik mit sem sejtve tátognak körülötted. Látni akarod, ahogy a víz csendesen folyik a kezedre; ahogy valaki ordítani próbál, de senki sem hallja.
Látni akarod, amikor az emberek szavak nélkül értik egymást. Nem az egész világot, de mindenkit, aki mellettük áll.
Látni akarsz hangtalan és súlytalan kézfogásokat, szavak helyett üzenő tekinteteket, öleléseket, mosolyokat –hangos álnevetések helyett.
Láthatatlanná tennéd a világ zaját. Hallhatatlanná a fényt és a sötétséget. Némán peregnének a másodpercek.

„Néha igenis csendet akarok” – elképzeli, ahogy ezt ordítja. De láthatatlanná váltak a zajok…
 

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, –
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér. . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol” elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
– Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!

És a szösszenet, amiről eszembe jutott ez a vers:

"Kezdődik! Apa, kezdődik! Kezdődik-kezdődik-kezdődik..."

Valójában elég rémisztő, hogy ez volt az első dolog, ami beugrott, amikor azon gondolkoztam, hogy mivel is kezdjem ezt a blogot. Pedig nem is mostanában láttam, sőt! Ennyire beszippantott volna -engem is- a TV? Lehetséges. De erről talán majd később.

És hogy miről szeretnék írni? Mindenről, ami én vagyok vagy nem vagyok. Mindenről, ami éppen foglalkoztat. Talán egyszer-egyszer előkotrok egy-egy régebbi írást vagy bejegyzést a (másik)blogomból is. Most egyébként elég sok téma jutott eszembe, de -ahogy az lenni szokott- lehet, hogy néhány elkopik, mire leírom...

Meglátjuk. :)

És persze itt a kisfiú is, akit valamikor nagyon imádtam :))