Humán izé - Hómanó

Ismerősek voltak ezek az arcvonások. A kis ránc a szeme sarkában; a mosolyra húzódó ajkak. Még az anyajegy is ismerős volt a kézfején. Ismerte ezt a kezet, ezt az arcot – egykor. Ma már csak halvány emlékkép. Mintha csak egy megfakult fényképet nézne. Mozdulatlan minden.

Pedig közben sorra suhannak el köröttük az emberek, és Ő is hangosan nevetve mesél valamiről. Nem hallja. Látja a meg-megránduló arcizmokat, a kivillanó hófehér fogakat, a hevesen hadonászó kezeket –az ismerős anyajeggyel.

Látja, de nem érti. Nem érti, ki áll vele szemben. Nem tudja, ismeri-e. Vajon tényleg találkoztak már? Tényleg ismerték egymást?

Idegenül cseng minden szava. Idegenek a mondatok és idegesen egy nyugodt pontot keres a távolban. Zavarodottan bámul abba az irányba. Érzi, hogy minden porcikája indulna. A lábai másfelé vinnék. Egyszerűen hátat fordítana. Az idegennek, aki nem akarja észrevenni a kétségbeesett és zavarodott tekintetet, a kimondatlan segítségkiáltást és a levegőben megfagyott kérdőjeleket.

Vajon Ő tudja ki vagyok? Kik vagyunk? Ismerjük egymást?

Talán még nem is találkoztunk.

Az anyajegy halványulni kezd.