Humán izé - Hómanó

A borítón vörös betűkkel táncol a cím: Pokoli történetek. Vujity Tvrtko könyve életről és halálról, küzdelemről, kitartásról, akaratról, harcokról és csodákról – pokoli (és angyali) történetekről, melyeket az élet írt.
Közben a rádióból a Tankcsapda üvölti: aki a pokolra kíván jutni… annak balra a második ajtó… Elég abszurd helyzet – ahogy a világ is az. Talán tényleg csak ennyi választ el minket a pokoltól? Egy ajtó.
Egy karnyújtásnyira van tőlünk, de nem tudhatjuk, mi van mögötte, és ha eltévedünk, bármikor benyithatunk.
Azt hisszük mindenről tudunk, ismerjük a világot, tájékozottak vagyunk és néha-néha megbotránkozunk azon, mi zajlik körülöttünk a világban. Felháborodunk azon, hogy emelkedik a benzin ára; hogy talán nehezebb lesz bejutni a magyar felsőoktatásba; hogy ugyanazon az áron négy tejföl helyett már csak hármat vehetünk és idegeskedünk, ha a szokásosnál hosszabb a sor a közértben. Tudom, hogy az az egy tejföl egyre többeknél számít, de amikor a romániai lepratelepről, az utolsó magyar hadifogolyról, a rákkal való küzdelemről, halálhamisítókról, a ruandai népirtásról vagy a Csernobilba visszatért idősekről olvasunk, mindezek apróságokká válnak. Eltörpülnek a világban zajló katasztrófák és embertelenségek mellett. És talán segítenek elhitetni, nem olyan rossz a helyzet – vagy legalábbis lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb.
Mert Vujity Tvrtko történetei közül nincs olyan, amelyik ne lenne egy kicsit felkavaró; ami után ne kezdenénk el azon agyalni, vajon így kellett-e történnie… és ha igen, miért…
Minden fejezet egy külön sors, egy külön történet, mely összeszorítja a torkunkat és nincs olyan, amely közben ne jutnánk el arra a pontra, hogy be kelljen csuknunk egy pillanatra a könyvet, lehunyjuk a szemünket és megpróbáljuk visszatartani a könnyeinket.
Talán jó lenne, ha minden család polcán ott állhatna legalább egy a „pokoli könyvek” közül vagy a tanórákon szóba kerülne egy-egy fejezete. Mert igenis keveset tudunk a világról – kultúrákról, vallásokról, elvekről, háborúkról, betegségekről, emberekről, egymásról…
Mert megtanítanak minket arra, hogyan kell verset elemezni, a szerves vegyületeket elnevezni és gyököt vonni, hallunk keresztényüldözésekről és a II. világháború borzalmairól, de a körülöttünk zajló események csak ritkán kerülnek szóba.
A fényűző, gazdag városrészek mellett viszont akkor is ott lesznek a nyomornegyedek, ha nem tudunk, vagy nem akarunk tudni róluk. Sajnálhatjuk magunkat, elégedetlenkedhetünk vagy örülhetünk a jó dolgoknak és reménykedhetünk, hogy sikerül majd elkerülünk azt a bizonyos ajtót… mert azt ugye minden fejezet végére megtanultuk, hogy a remény hal meg utoljára…