Az óra kattogása már-már idegesítően ismétlődik. Szabályos időközönként. Egy másodpercre sem marad abba.
A hangulat pattanásig feszül, úgy érzed, minden idegszálad szétszakad… aztán mégsem. De az óra kattog tovább.
A távolban kutyák ugatnak. Érzed, ahogy a talpad alatt nyikordul a padló; valahol ajtó csapódik. A toll is idegesítően karcolja a papírt –mintha az örökkévalóságnak akarná belevésni a szavakat.
Kint szél süvít.
Idegesítően zizeg a papír, ahogy galacsinná gyűröd.
Semmisem megy. Hiányzik a csend.
A csend, amelyben nem zizeg a papír, nem zörög a kulcscsomó, senki sem babrál a zárral, nem ropog a tűz, nem csobog a víz, nem csapódik az ajtó, nem ketyeg az óra.
Még az ablaküveg is csörömpölés nélkül törik ki.
Még a saját lélegzetvételed is zavar. Hallod a szívdobogásod. Túl hangos és túl gyors.
Hiányzik a csend, a némaság, a nyugalom.
Nem akarod becsukni a szemed. Látni akarod a hallhatatlan-csörömpölést, majd a szilánkokat a lábad előtt; a néma embereket, akik mit sem sejtve tátognak körülötted. Látni akarod, ahogy a víz csendesen folyik a kezedre; ahogy valaki ordítani próbál, de senki sem hallja.
Látni akarod, amikor az emberek szavak nélkül értik egymást. Nem az egész világot, de mindenkit, aki mellettük áll.
Látni akarsz hangtalan és súlytalan kézfogásokat, szavak helyett üzenő tekinteteket, öleléseket, mosolyokat –hangos álnevetések helyett.
Láthatatlanná tennéd a világ zaját. Hallhatatlanná a fényt és a sötétséget. Némán peregnének a másodpercek.
„Néha igenis csendet akarok” – elképzeli, ahogy ezt ordítja. De láthatatlanná váltak a zajok…
